Drámai hungaro-pszicho-thriller meglepő fordulatokkal
Bogár László "Van kiút" című rövid tanulmánya, vagy inkább a magyar jövőért aggódó kiáltványa került hozzám, feltétlenül érdemes elolvasni. Számos megállapítása rávilágít mai állapotainkra, s egyben arra is, miért nem találjuk magunkon a sokak által bölcsek köveként keresett nemzet-/jövőmentő münchauseni fogást, és miért maradunk - Adyt a köreinkben szokásos diszlexiával olvasva - nemesért síró bús, bocskoros nép.
Bogár úr Trianonnal és gróf Apponyi Alberttel indít: "ha Magyarország abba a helyzetbe állíttatnék, hogy választania kellene ennek a békének elfogadása vagy visszautasítása között, úgy tulajdonképpen arra a kérdésre adna választ: helyes-e öngyilkosnak lennie, nehogy megöljék" - mondá a bölcs arisztokrata a békediktátum aláírásakor. Ha így gondolta, miért írta alá? - kérdezem álnaivan. Hát lehetett nem aláírni? - így képzelem a választ. Miért nem lettünk inkább protektorátus, mint Bosznia-Hercegovina a jugoszláv háború után? - érdeklődöm tovább. Miért ragaszkodtunk az állítólag vállalhatatlan vállalásához? Ki-ki gondolkodjon el szabadidőben e költői kérdéseken, én az alábbi bekezdésben írt lehetőségen kívül nem bocsátkoznék fiktív múltak elemzésébe. Hevesen vitatom ugyanis, hogy Trianon lenne a kályha, ahová vissza-visszatérve választ találunk összes bajunkra, magyarázatot minden nehézségünkre, marsi realitású kirohanási lehetőséget saját várunkból a szebb jövő felé.
Kétségtelen, hogy Trianonnal Magyarország a Habsburg Birodalom alá rendelt jelentős királyságból független, ám jelentéktelen kisállam lett, de ha a sebei nyalogatása helyett bejátssza a számára adatott kispályát, már régen nem ezen kéne nyöszörögnünk, hanem felépítettük volna a ma csak áhított jövőt. Ellenbizonyításként tegyük fel, hogy megússzuk Trianont, és Magyarország területi integritását megőrző független, soknemzetiségű köztársaság lesz; komoly tényezője marad a térségnek, s egyben legnagyobb akadálya kisebbségei önrendelkezésének. Utóbbira tekintettel határozottan állítom, hogy ezesetben Magyarország a széthúzó mentalitásunk és a rózsaszín álom meg a tébolyult rémálom közötti folyamatos csapongásunk következtében ott tartana, ahol jelenleg Szerbia: elveszett területeit, tengerpartját, határain kívül rekedt népét, régi dicsőségét és éji homályba borult kilátásait siratván abban lelne vigaszt, hogy a Vajdaságban maradt még egy megverhető kisebbség, amely legalább nem üt vissza. Nem, kedves Bogár úr, nem Trianon az a kályha, amelybe be kell gyújtani, valahányszor cidrizni kezdünk e hazában.
A szerző ezután Bibóra hivatkozva kifejti, hogy véget kell vetnünk a hazudozásnak, önmagunk becsapásának. Szívemnek kedves a téma, gyakorta bíztatok hasonló szavakkal őszinteségre - csakhogy nem a Bogár úr kijelölte útvonalon. Szerinte ugyanis az a nagy hazugság, hogy a magyarok felemelkedhetnek a nyugat által kínált kapitalista modellel, s hogy a nagy fordulathoz elég egy kormányváltás. Emlékeztet: '56-ban elhittük, hogy a nyugat nem csak lázít, hanem majd segít is, s rá kellett jönnünk, hogy a szovjet rendszeren keresztül egy egész félteke világrendjével állunk szemben. Most a másik félteke világrendjébe helyezzük hiú reményünket, s csalatunk meg ismét, fűzi hozzá. Nos, véleményem szerint a szerző itt elveti a sulykot. Geopolitikai realitások között élünk ugyanis, nem elég megkívánni a marsi Ypszilon-béta civilizáció éteri gyönyöreit ahhoz, hogy azok mindjárt ölünkbe hulljanak. Feltéve, hogy egyáltalán létezik ilyen Ypszilon-béta civilizáció. A dolgozat e tekintetben nem ad támpontot, mivel Bogár úr nem részletezi, milyen életképes alternatívára gondol a nyugati kapitalista modellel szemben. Lehet, hogy a fejében már ott a kidolgozott indonéz-berber-magyar tengely, esetleg azték-sumér-ujgur-pannon kooperáció; kíváncsian várom, hogy egy következő írásában kifejtse eme áldásos modell jellemzőit, és hogy mi térben és időben itt és most leledzvén mit kezdhetnénk vele. Ígérem, ütős érveit olvasva azonnal abbahagyom a halk kuncogást, addig nézze el nekem az olvasó. A köztes időt kitöltendő felvetném, hogy őszinteségi rohamunk alkalmasint más, praktikusabb igazsággal is levezethető, pl. megértve és elfogadva, hogy csak azt lehet elosztani, amit megtermeltünk (tartsanak bár eretneknek, szerintem időnként még egy vak hordókészítő is találhat szemet).
Bogár úr kilátásba helyezi, hogy Magyarország nem szeretné 27-35-szörös összegben visszafizetni a nagyvilágból felvett hiteleket (e szorzót forrás megjelölése nélkül említi, így vizsgálati fenntartással élek, ellenőrizni szeretném a számítását). Egyebekben olyan ez a kezdeményezés, mintha Alsónekeresden a Petőfi utca lakói (a 10. és a 32. házszám között) összefognának, majd ultimátumot intéznének az OTP-hez, hogy azonnal üljön le velük újratárgyalni a lakáshitelük törlesztőrészleteit, vagy a továbbiakban nem fizetnek. Vajon ők vagy az OTP nyerne ebben az erődemonstrációban? Más lenne a helyzet, ha egymillió hitelfelvevő, fél Magyarország családjai nevében adnának ultimátumot - alighanem tárgyalóasztalhoz kényszerülne a bank, s talán még engedményeket is adna. Ha Magyarország a Valutaalappal és a világ pénzügyi köreivel hasonló alkupozícióra törekszik, csekély négymilliárd földlakóval kéne közös álláspontot kialakítania, s máris nyert ügye lenne. Hatmilliárd támogatóval egyenesen tuti a siker. A rossz hír azonban az, hogy egymilliárd fő alatti támogató táborral csak vesztesként jöhet ki egy szkandermeccsből - és még ki is röhögik. Egy angol mondás szerint "létszámban az erő". Tényleg. Hány lúd kell egy disznó ellen? És egy elefántcsorda ellen? Szép, szép a bátor odamondogatás, csak meg ne fogadja valaki a bankok sarokba szorítására bíztató tanácsot. A köreinkben szokásos diszlexia odáig terjedne, hogy tetszőlegesnek hisszük a klasszikus rajzfilmsorozat szereposztását: Jerry és Tom - vagy fordítva?
Ezek után rátérek a tanulmány központi témájára, a Magyarország kontra nagyvilág című, Bogár úr szerint vastagon megbundázott mérkőzés állására: többször foglalkoztam már azzal az összeesküvéssel, amelyet állítólag a világegyetem messzi-messzi Androméda-ködének peremvidéke valamint New York között ingázó galád szabadcsapatok szerveznek ellenünk - és nem hízelgően nyilatkoztam az elmélet megalapozottságáról. Jelentem, sikerült kirágnom magam a szemellenzős tagadás csapdájából. Az utóbbi hónapok során kitartó kutatással végre kiderítettem, miről szól a valódi forgatókönyv. Íme a történet dióhéjban: az álnok John Ahmed Malkovics Szvatopluk a távoli Timbuktuban Magyarország kizsákmányolására tör. Szépséges kémnője, Kiszel-Hari Mónika segítségével kifürkészte, hogy a pannon táj a világon egyedülálló árvalányhaj hazája, az árvalányhajban rejlő olaj pedig óriási kincset ér. (Drámai feszültséget teremt, hogy ezt az információt hétpecsétes titokként őrzi a könnyen megvezethető magyarok kormánya, nehogy az öntudatra ébredő nép rácsapja az ajtót az Európai Unió orrára, mint tették azt a tenger alatti olajtartalékok felmérése után a norvégok, a csokiórájukkal önzőző svájciak, vagy a morcul elszigelődő izlandiak, míg egy váratlan gejzirkitörés pirosra nem sötötte a tojásukat. Lényeg a lényeg: a magyar kormány így tudtán kívül a martalócok kezére játszik.) Szvatopluk a helyzetet kihasználva nemzetünkre tör, első lépésként rá akarja tenni a kezét az árvalányhajolajra. Titkos pestszentlőrinci plázalaboratóriumában életelixírt főz az aranynál is értékesebb növényből, folytatólagosan elorozva a nemzet vagyonát. Csak egy ember, Csínom Palkó állíthatja meg. A magyarok szerencséjére ő jól felszerelt népi hős, nemzetiszín csontos gépkarabéllyal grasszál, és mindenkiben ellenséget lát. Nem is téved, a lebilincselő fordulatok során kiderül, hogy mindenki ellenség vagy beépített ember, így Csínom egyedül kénytelen megmenteni Magyarországot a szipolyozási projekttől. A végső, látványos leszámolásra a lőrinci földalatti laborban kerül sor. Szvatopluk éppen beüzemelné az árvalányhajat gyökere felől titkos csővezetékekbe szippantó rendszert, mutatóujja már a piros indítógomb felett lebeg, mikor Csínom rajtaüt. (Sajnálom, de poénvédelmi okból nem árulhatom el a végkifejletet.) A forgatókönyv körömrágásig izgalmas, szembeállítja egymással Szvatopluk akciófilmekre jellemzően nem igazán árnyalt elvetemültségét és Csínom nyakas, ökörszerű következetességét, melynek okán lassanként elhagyja őt minden szövetségese, a szerelme, s végül a józan ész is. A pürrhoszi katarzis általános tanulsága: üdvösnek tűnhet egyedül erőlködni, de valahogy nem az igazi.
A film iránt óriási az előzetes hazai érdeklődés, a cselekmény egyes jelenetei már régen közszájon forognak. A projekt mégis akadozik, ugyanis a felmérések szerint Magyarországon kívül nincs rá kereslet, így reménytelennek látszik a horribilis gyártási költség megtérülése. Ráadásul a hajszálgyökeres, vágottszemű, autentikus népi hős szerepére sem sikerült megfelelő embert találni.
Dolgozata végén Bogár úr azt is megfogalmazza, hogyan tudnánk a fenti (általam némileg feldúsított cselekményű) hungaro-pszicho-thrillert a világsikert átmenetileg felejtve legalább a véges létszámú hazai közönségnek hatásosan prezentálni. Szerinte az a megoldás, hogy a földiparadicsom alapú 2D-s technológiájáról át kell térnünk a transzcendens 3D technológiára. Bár a transzcendencia elkötelezett híve vagyok, a gyakorlatban kivihetetlennek tartom az ötletét. Szép a gondolat, de mozigépészetileg megoldatlan a szinkronicitás problémája: a transzcendens 3. D csak a kézzelfogható 2D átélése után látható, ráadásul színről színre, így az élmény mai technikánkkal reprodukálhatatlan. A tér-idő paradoxont egyes remények szerint feloldó invokációs kvázi-3D technológián már dolgoznak a szakemberek, az új eljárást azonban várhatóan a szappanoperákban alkalmazzák először, és csak a szórakoztatóipar sablonjai szerint kerülhet át fokozatosan igényesebb produkciókba - addigra Csínom már rég lézerpisztollyal irtja Szvatopluk helyett a kocsányos szemű, diszkóflitteres űrlényeket.
Összességében Bogár László írásának óriási érdeme, hogy akkurátusan sorra veszi a magyarság sorskérdései ügyében megemlíthető gumicsontokat; és komoly hibája, hogy megelégszik azok továbbrágásával a valódi kérdések felvetése, a működőképes válaszok keresése helyett. Kár, mert tapasztalatom szerint a gumicsonton rágódó helybeli bátor sokat csahol, gyakran harap, de házőrzésre teljességgel alkalmatlan: nem tudja megkülönböztetni a családtagokat a betörőtől. Egy ponton, a vatykoscsuhász-kurucok kontra über-labancok szembeállításnál nekibuzdulni látszik, s már majdnem jó irányba lódul a szerző, bizsergő izgalommal vártam a folytatást; csakhogy rögvest le is tér a keskeny, gumírozatlan ösvényről, nyilván nem találja kellően vulkanizáltnak a csontot. Más a gusztusunk: én inkább ezt a témát, a kölcsönös kuruc-labanc betartás problémáját és annak össznépi költségét ajánlom jövőbeni közösségi ropogtatásra.
Utolsó kommentek