Tegnap az M1 közszolgálati '56-os drámaestjén gyötrődtem. Kiss József Az angyalok nem sírnak című darabja ment, felvételről. Ronda dolog a bűn, de ehhez képest vonzó alternatíva. Nem lévén angyal, én bizony sírtam -- kínomban. Aztán időnként nem bírtam tovább, és felnyerítettem vagy beszóltam, ilyenténképp: nem könnyű jó drámát írni, lám, a szerzőnek sem sikerült.
Esztétikai intelmeim tömör listája: jó drámában a színpadi cselekmény nem történelmi tabló, amit felmondanak a szereplők, mintha iskolai ünnepségen vennének részt; Molnár Ferenc volt az utolsó, akinek jól állt a "szerva itt, karaktercsere ott" (pl. egyik pillanatban a nő szerelmes a férfibe, aki ezt nem viszonozza, majd minden átmenet nélkül szerepet cserélnek); a jó cselekménynek harmonikusan kell fejlődnie, és nem csettintésre, mint egy képregényben; nem a mondanivalót olvassuk fel cselekménybe ágyazva, hanem szerencsés esetben a cselekmény maga a mondanivaló; fájdalom, egyetlen színdarabba sem szerkeszthető bele egy kor összes releváns részletete, mivel azok mindegyike garantáltan nem illik a cselekménybe.
A pozitívumok sokkal rövidebb listája: Barabás Botond remekel a Hat. Közeg nevű szerepben, és az Orvos kivételével a többiek is láthatóan nagyon igyekeznek.
Értékelésem: pocsék darab gyenge rendezésben. A szerző saját magát vitte színre, ezért amit írás közben nem tudott a dramaturgiáról, azt rendezés közben sem tanulhatta meg. A szereplők közül egy kiváló (Hat. Közeg), több közepes, egy meg elviselhetetlenül pocsék (Orvos).
A két és fél órás kínlódás alatt volt időm tűnődni. Megállapítottam, hogy nincs könnyű dolga az aktuális hatalomnak, mikor olyan ideológiailag kóser darabot keres magának, amely egyben esztétikailag is kóser. Azt gondoltam, hogy a szolnoki Szigligeti Színház előadását sebtében tákolták az idei ünnepre. A stáblistából derült ki, hogy 2008-as felvételt adtak le, amikor -- baloldali kormány alatt -- az előadás egész másképp szólhatott, és a megérdemelt fütyülés + záptojás helyett vastapssal ért véget. Ez kizárólag a politikai hangulattal és/vagy a színházi tapasztalatok hiányával magyarázható.
Elmélkedtem egy sort arról, vajon az Új Színház esetében ettől tartanak-e a rettegők. Vagyis attól, hogy pocsék darabokra lelkesedik majd a közönség kóser mondanivalóra éhező része. Egyfelől gyanítom, hogy részben igen. Szabó Magdára vagy Schillerre viszonylag nehéz lesz azt mondani, hogy pocsékok a darabjai, ám Csurkára annál könnyebb (akár rosszak, akár jók, mivel ezt senki nem fogja akkreditált laboratóriummal vegyelemeztetni). Másfelől mekkora veszélyt jelent az, ha esténként 100-200 ember kóser mondanivaló utáni sóvárgása kielégül? Semekkorát. Nagyobb az abban rejlő lehetőség, hogy aki az Új Színházban kóser darabokon át ismerte meg a színházművészetet, az bármikor betévedhet a többi teátrumba, és szabadon rájöhet mindarra, amire a Dörner György új színházi kinevezése ellen tiltakozók szerint rá kéne jönnie.
Tévedés lenne azt gondolni, hogy az esztétikai melléfogás a jobboldal hitbizománya. A pillanatnak szóló művészetet az aktuális kóser trend uralja, többnyire elborzasztó eredménnyel. Francia tanulmányaim egy szakaszában hangos könyveket hallgattam, így találtam rá Albert Cohen Le livre de ma mère (Anyám könyve) című holokausztműre. A könyv 1954-es, a lemezfelvétel 2000 utáni, ebből arra következtettem, hogy biztosan időtálló, színvonalas alkotásról van szó. Tévedtem: életemben nem hallottam ilyen ízléstelen geil giccset irodalomnak álcázva. Hangsúlyozom, hogy nem a megrendítő mondanivaló, hanem annak művészietlen formába öntése zavart.
Kertész Imre: Sorstalanság címűje is kizárólag a német fordítás erényeire támaszkodva kaphatott Nobel-díjat, mert magyarul olvasva a nyelvi minősége bizony vérciki. Talán emlékszik az olvasó, hogy a Nobel-átadás után sorra jelentek meg a mellverő írások "méltatlanul mellőztük", "nem figyeltünk fel rá", "hol lappangott idáig" jeligére. Aki veszi a fáradtságot, és egy alsós magyartanár igényességével górcső alá helyezi a mű szövegét, az néhány oldalon belül rájön, hogy a Sorstalanság nem lappangott: megérdemelten elfeledett mű volt, míg egy tehetséges német fordító zsűriképessé nem tette. A barátainkat megválogathatjuk, Nobel-díjasainkat ellenben nem, ezért azt mondom, mentsük, ami menthető. Kérjünk fel egy tehetséges magyar műfordítót, hogy fordítsa vissza a művet a díjazott német változatból... Tanulság: a kóser mondanivaló nem megy át automatikusan kóser esztétikumba, és indokolatlan, hogy ez csak jobboldali mű esetében váltson ki reális kritikát. Nem lenne szabad a kiégett esztétikai biztosítékot az ideológia drótjával megpatkolni.
A kulturális sokszínűség jegyében el kell viselni, hogy számunkra nem kóser ideológiával is készülnek jó művek*, és hogy temérdek rossz mű árán jutunk el idáig. Hány repedtfazék hangú önjelölt jut egy x-faktoros sztárra? Hány ócska novella árán születik egy nagy sztori? Hány harmatgyenge drámát követ egy feszültségtől szikrázó csoda? Nagy a szorzó. Meg kell adnunk a jobboldalnak (is) a kísérletezés, adott esetben a bukás és tanulságlevonás lehetőségét. Mitagadás, Kiss József Az angyalok nem sírnak című drámája az ilyen lehetőségek számát gyarapítja. Nem kicsit, nagyon.
*Agyi értágító ajánlatom baloldaliaknak: Wass Albert -- Ember az országút szélén; jobboldaliaknak: Tóth Krisztina -- Vonalkód.
Utolsó kommentek