Párbeszéd közügyekről

Ha valaki magára ismert a korábbi "Kire szavaz, aki nem szavaz?" fejtegetésemben említett "A táborvezetőnek mindig igaza van" kategória leírásából, és azóta hamuval hintett üstökével veri lelkiismeret-furdalás apasztotta mellkasát, sietnék megvigasztalni: egyáltalán nincs kockafeje.

A fejlett demokráciákban (UK, USA) bevett gyakorlat, hogy egész családok generációkon át ugyanarra a pártra szavaznak töretlen vallásos áhítattal, ahogy 150 éve őrzik ükpapa AT&T részvényeit is - ki tudja, egyszer még jól jöhet a patinás 'blue chip'. Egy észak-angol bányászcsalád sarja mesélte nekem a minap, hogy multilevel marketing hálózatban megtollasodva arra eszmélt: már nem munkáspárti, mint összes rokona az elmúlt évszázadban, hanem konzervatív. "Hey" - rikkantotta vidáman - "miért ne szavazhatnék ezentúl a Labour helyett a Torykra?" Tényleg, miért is ne? A demokráciának alighanem jót tesz, ha az önérdemből suskához jutott egyén felfedezi magában a lappangó értékmegőrzőt (idegen szóval konzervatívot), a frissen elszegényedett plutokrata vagy középosztálybeli meg ráébred, milyen áldásos érték a szolidaritás (legalábbis abban a formában, hogy másoktól kapjuk, és nem kell visszaadni). A szociális helyzettel együtt változó politikai hovatartozás spontán folyamat eredménye, talán mosolygunk rajta, de gond nélkül együtt tudunk vele élni. Statisztikailag igaza volt Marxnak: a lét meghatározza a tudatot, és Hofinak is: ha megiszod a lét, elmegy a tudat.

Ugyanakkor nehezen viselhető, és káros a demokráciára az elvtelen szavazóautomataság: ha tudom, hogy a pártom messze nem méltó a bizalmamra, mégis rá szavazok, botcsinálta Macbethként kilencszázkilencven ismerősnek bizonygatom évekig ezerrel, hogy szép a rút és rút a szép, nem töröm rá a pártajtót a helyi képviselőre, nem ondolálom medveordítással a haját, nem írok panaszlevelet, újságcikket, nem tüntetek, nem sztrájkolok, és csak titokban panaszkodom, nehogy esetleg a gaz ellenséget népszerűsítsem, nem ragaszkodom pártom egyetlen ígéretének a betartásához sem, megelégszem azzal, hogy míg választottam visszaél az átvert szavazók bizalmával, legalább addig sincs hatalmon az ellenzék. Ez bizony a demokrácia súlyos félreértése, és nagyon sok pénzbe kerül, sajnos nem csak az elvtelen fanatikusoknak, hanem az egész közösségnek.

Egy kormány munkáját a GDP, a jólét, a társadalmi kohézió és szolidaritás, a korrupció mértéke, és még néhány, későbbi fejtegetés tárgyát képező mutatószám minősíti, s a józan ész azt diktálja, hogy egy x-y összetételű koalíció látványos eredménytelensége esetén az x és y pártra szavazók tiltakozzanak - legalábbis hangosabban, mint a mindig harcra és bírálatra kész ellenzék támogatói. Cserébe a később hatalomra kerülő ellenzék híveitől is elvárhatják ugyanezt, így majdnem mindenki nyer az ügyleten. Csak majdnem mindenki, ugyanis a politikai elit komoly pénzt veszít, sokezer milliárdnyi balról-jobbról ellenőrzött, ergo le nem nyúlható forintot, sőt még dolgozni is kényszerül a választók érdekében. Ki-ki fontolja meg: bevállalható-e ez az ár?