Hogyan használhatja ki optimálisan egy közösségi szemléletű magyar kormány a gazdaságpolitikai mozgásterét? Az alábbiakban olyan játékelméleti modellt vázolok fel, amely több ciklust fog át, nem feltételezi az egymást váltó kormányok együttműködését, sem a választók érdektudatos viselkedését. A modellből a hétköznapi logikának ellentmondó stratégiai következtetések vezethetők le.
Tegyük fel, hogy x kormány közösségi érdekeket figyelembe véve kormányoz, y kormány pedig döntően a saját zsebére játszik. Tételezzük fel, hogy x kormány közösségi hasznot hajt, y kormány pedig kárt okoz a közösségnek, viszont annyival jobb a PR-ja, hogy ezt éppen kompenzálja a választók fejében. Emiatt négy évente 50% a kormányváltás esélye. A modell az áttekinthetőség érdekében csak két területre terjed ki, az általános érdekű szolgáltatásokat nyújtó vállalatok privatizáltságának mértékére és a hitelfelvételekre.
Elsőként x kormány kerül hatalomra, és a közösség érdekeit úgy határozza meg, hogy az általános érdekű szolgáltatásokat nyújtó vállalatok 50%-a privatizálandó, az államadósság pedig nem haladhatja meg az éves GDP 50%-át. Ennek megfelelően kormányoz, és a szolgáltatók versenye 10 ezermilliárd forint hasznot hoz a közösségnek, azaz ennyivel csökken az általános érdekű szolgáltatások lakossági összköltsége. További 10 ezermilliárd forint hasznot állít elő a kormány a hitelekből megvalósuló állami beruházások révén. A választáson mégis megbukik, és y kormány kerül hatalomra.
Y kormány szerint az általános érdekű szolgáltatást nyújtó vállalatok 100%-a privatizálandó, és az államadósság kívánatos mértéke az éves GDP 100%-a. Ennek megfelelően kormányoz, és 10 ezer milliárd kárt okoz az általános érdekű szolgáltatások versenyhiány miatti többletköltsége formájában, valamint 10 ezermilliárd többletköltséget állít elő a romló hitelminősítés miatti magasabb kamatokkal. A következő választáson y kormány is megbukik.
A hivatalba lépő x kormány továbbra is 50%-os privatizációt és 50%-os adósságot akar, ezért visszavásárolja a szolgáltatók felét, és visszafizeti a hitelek felét. Ez 10 ezermilliárd forint terhet jelent a lakosságnak vételár formájában, és további 10 ezermilliárdba kerül a hitelek előtörlesztése. A társadalom zúgolódik, a kormány pedig ismét megbukik.
A hivatalba lépő y kormány számára nem fontos a szolgáltatók versenye, így ismét eladja a vállalatokat, megduplázza az adósságot, és saját klientúráját stafírozza ki a pénzből. Újabb 10 ezermilliárd kárt jelent a szolgáltatások többletköltsége, és további 10 ezermilliárd az újra romló hitelminősítés kamatfelára. Y kormány is megbukik.
X kormány hatalomra kerülve elgondolkodik a követendő stratégián: ha megint 50%-ra csökkenti az arányokat, a többletterhek miatti elégedetlenség buktatja meg; ha pedig megtartja a 100%-ot, tétlenséggel, a közérdek elárulásával vádolják meg, és azért bukik. A malomjátékból jól ismert csiki-csuki helyzet áll elő.
Segít-e, ha x kormány két ciklusra készül, és 8 év alatt, fokozatosan éri el a céljait? Ekkor kisebb a lakosságra nehezedő teher, megvalósulnak az x kormány szerint fontos célok, így van esély a harmadszori újraválasztásra. Igen ám, de y kormány PR-je jobb, így 4 év múlva ismét 50%-os a bukás esélye. Ha mégis sikerülne kitölteni a két ciklust, utána a demokrácia logikája szerint már igen valószínű a bukás, és az újonnan hivatalba lépő y kormány első dolga lesz 100%-ra növelni az arányokat, visszaállítva a rosszabbik állapotot. Akkor hát kilátástalan a közösség számára hasznot hozó x kormány helyzete, értelmetlen a munkája?
Nem, de tudomásul kell vennie, hogy nagyon szűk térben mozog, mert ha tetszik, ha nem, korlátozzák y kormány hajlamai és közösségellenes hozzáállása. Kénytelen ehhez alkalmazkodni akkor is, ha elméletben önállóan kormányoz.
X kormány akkor cselekszik optimálisan, ha a lakosságot a lehető legkisebb mértékben megterhelve 3,5 év alatt szignifikáns (kb. 10-15%) csökkenést ér el a privatizáció és az adósságállomány mértékében, majd közvetlenül a választások előtt mindkettőt 100%-ra emeli úgy, hogy ha újra nyer, kis nehézséggel megint csökkenteni tudja a mutatókat. Ha veszít, a lakosság nem szenvedett kárt, hacsak y kormány nem emeli 100% fölé az adósságmutatót. X kormánynak tehát abból kell kiindulnia, hogy y kormány várhatóan mekkora adósságállományt hajlandó bevállalni, és azt kell elérnie a választás előtt.
Az elvi példa után nézzük a gyakorlatot. Az Antall-kormány az állami vállalatok 49%-át privatizálta, miközben maga előtt görgette a szocializmusból örökölt adósságot. Versenyhelyzetet teremtett, ez közösségi haszonnal járt. A hitelállományt nem csökkentette, viszont nem is növelte jelentősen. Ez az útkeresés, lavírozás időszaka volt, mérlege nagyjából semleges - legalábbis ezen a két szűk területen.
A Horn-kormány a privatizáció arányát 66%-ra emelte, viszont valamelyest csökkentette az adósságállományt - egészen az új választások előttig, amikor hirtelen új hiteleket vett fel. Optimálisan kihasználta a mozgásterét. Mivel 66%-os privatizáció esetén már sérül a verseny, és az új hitelek ismét sokba kerültek, jelentős kárt okozott a közösségnek.
Az Orbán-kormány leállította a privatizációt, csak egy-két állami gazdaságot privatizált a saját holdudvarának, de kb. ugyanannyi értékben vissza is államosított más vállalatokat. Az adósságállományt eleinte csökkentette, a választás előtt újra megemelte. Ez a kormány nem jól gazdálkodott a játékterével, mert hibásan mérte fel egyrészt a második ciklus esélyét, másrészt az esetleges kormányváltás esetén az utód várható viselkedését. Akkor járt volna el helyesen, ha beállítja a következő kormány által elért szinteket.
A Medgyessy-kormány az állami vállalatok gyakorlatilag 100%-át eladta, az adósságállományt pedig jelentősen megnövelte, hogy szociális ígéreteit teljesíthesse. Ez a kormány ismét maximálisan kihasználta a mozgásterét, sajnos mindkét vizsgált területen a közösség kárára.
A Gyurcsány-kormány csapdába került: nem maradt eladható állami vagyon, viszont csak újabb szociális ígéretekkel tarthatta meg ideig-óráig a hatalmat. Az adósságállomány veszélyes szintre nőtt, a közösség ismét nem járt jól, de a kormány optimálisan kihasználta mozgásterét.
A Bajnai-kormány rövid működése alatt további hiteleket vett fel, újabb költséggel terhelve a közösséget. Mivel nem számíthat újraválasztásra, célja nem több, mint addig valahogy elkerülni az államcsődöt, amíg át nem adja a hatalmat. Ugyanakkor egy csőddel fenyegető helyzet létrehozásában érdekelt, mert azzal az utódkormány dolgát nehezíti, miközben az újabb hitelekből kistafírozza a klientúráját.
Ha ismét Orbán-kormány jön, várhatóan igyekszik visszaállamosítani néhány céget, és kénytelen lesz csökkenteni az adósságot. Könnyen csiki-csuki helyzet alakulhat ki: ha a közösség szempontjai szerint csökkenti a privatizációs és adósságmutatót, akkor a lakossági terhek miatt bukik; ha nem csökkenti a mutatókat, akkor meg a látszólagos tehetetlensége miatt. A megoldás a korlátozott körű visszaállamosítás, majd a választások előtt a saját holdudvar számára történő újraprivatizálás lehet, ha az újabb győzelem esetén biztosítható a cégek visszavétele. Alternatívaként a magáncégek szigorúbb szabályozásával erősítheti a versenyt - s egyben a korrupciós vádakat is elkerülheti. A hitelállományt eleinte 10-15%-kal csökkentheti, de a választás előtt újabb hitelfelvétellel célszerű beállítani az esetleges baloldali kormány által vélhetően bevállalt, azaz csődközeli szintet. Aztán ha megint nyer, akkor ismét 10-15%-kal csökkentheti az adósságot, egészen a következő választásig.
A radikális váltásban reménykedőket alighanem elszomorítja, hogy ez a legjobb stratégia - mégis célszerű elfogadni, mert amíg nincs politikai közmegegyezés a választók előnyére történő kormányzás jellemzőiről, és a választók többsége nem érdektudatosan szavaz, addig minden más jóval többe kerül a lakosságnak, miközben semmiféle hosszú távú előnyt nem biztosít.
Utolsó kommentek