Párbeszéd közügyekről

Gyakran halljuk mostanában, hogy ez vagy az nem ördögtől való. A változatosság kedvéért olyan ügyről írok, amely tényleg ördögtől való: ez Magyarország eladósítása 2002 és 2010 között. 

A Fidesz-kormány 2002-ben 55% GDP-arányos adóssággal adta át az államkasszát (a ciklus alatt 62%-ról sikerült ennyire levinni). Az MSZP-SZDSZ koalíció jóléti ígéretekkel nyert, melyekre nem rendelkeztünk GDP-fedezettel, ezért gigantikus hitelfelvétel indult be. 2006-ban már világos volt, hogy minden további hitelfelvétel veszélyes, ám Gyurcsány Ferenc épp oly bátran folytatta az adósságnövelést, amilyen gyönge kézzel egyetlen reformot sem valósított meg, holott saját táborának is kizárólag ezzel tudta indokolni, hogy az őszödi beszéd után miért nem mond le. 

A 2008-as hitelválság váratlanul érte az MSZP-kormányt, a kamatugrás miatt (14,5% a rekord 2009 tavaszán) egy év alatt hatalmasat nőtt az adósságállomány. Ezért kényszerült félig-meddig lemondani Gyurcsány úr, átadva közeli barátjának és bizalmasának a stafétát. Bajnai úr fékezte, de nem állította le az adósságspirált, nehogy óvatlanul elrontsa az ördögi tervet. Mikor a baloldal van hatalmon, zálogba csapja a jövőnket, abból dáridózunk. Felületesen úgy szokás erre emlékezni, hogy "jólét volt". Mikor a jobboldal kerül hatalomra, kénytelen kiváltani a jövőnket a zaciból, ez azonban a hatalmas kamat miatt sokba kerül. A jövő visszavásárlása szükséges és hasznos, rövid távon viszont nem használ a közhangulatnak. Felületesen úgy szokás rá emlékezni, hogy "a baloldal alatt mintha jobban éreztük volna magunkat". Ha végiggondoljuk, a látszat éppen fordítottja a valóságnak. De mivel kevesen gondoljuk végig, választáskor a pálya automatikusan balra lejt. Utoljára Hitler tudott efféle zseniálisan gonosz terveket kieszelni. 

Az volt az elgondolás, hogy az MSZP a fenntarthatóság végső határára tolja az adósságot, hogy a jobboldali kormány alatt garantáltan felrobbanjon az adósságbomba. A baloldal ugyanis gyárilag bankkonform, a  jobboldal meg persona non grata. Ha jól gazdálkodik, akkor is magasabb kamattal számolhat. Két hete így fogalmazta ezt meg virágnyelven a Napi Gazdaság: a minősítés nem csak az alapadatok minőségéről, hanem egyben a kormány gazdaságpolitikájának hitelességéről is szól. Magyarul, itt pofára osztályoznak. Fontoljuk meg: hiteltelen gazdaságpolitikával nem lehet jó alapadatokat előállítani, jó alapadatok esetén pedig definíció szerint nem lehet hiteltelen a gazdaságpolitika. 

A Fidesz-kormány mégis pocsék osztályzatot kap, mert csak. Ha az MSZP lenne kormányon, akkor 80% GDP-arányos adósság magas ugyan, sokkal tovább már nem növelhető, de ortodox megszorításokkal kezelhető. Csökkentése érdekében eladhatjuk a megmaradt közérdekű államvagyont, hogy utána 30 évig ne találjunk ismét magunkra. Mivel a Fidesz van kormányon, 80% GDP-arányos adósság rettenetes világbotrány, a piac szétszed bennünket. Mi lesz ennek a nyilvánvaló jele? A forint jelentős gyengülése. Ezzel érvel Róna Péter, aki fél éve a válságból kivezető útként még a forint jelentős gyengítését szorgalmazta. Róna úrnak, és minden saját IQ-val dolgozó magyarnak el kéne döntenie, hogy a forintgyengülés a gazdaságélénkítő politika sikerének záloga vagy piaci széttépetésünknek a jele... 

Figyeljük meg a körkörös logikát: 1. a közvélemény nem képes önállóan megítélni a gazdaságpolitikát, ezért annak visszhangjából tájékozódik, mint a denevér; 2. tény, hogy nemzetközileg nem hisznek a Fidesz gazdaságpolitikájában; 3. valószínű, hogy ha hinnének benne, akkor működne, hiszen jók az alapadataink; 4. ám nem hisznek, ezért tényleg nagy nehézségekkel kell szembenéznünk; 5. mivel nagyok a nehézségek, a közvélemény is úgy véli, hogy hiteltelen a gazdaságpolitika. Végső összesítésben: alapvető nemzeti érdekünk megítélését a külvilág és a nemzetben bevallottan nem gondolkodó baloldal egybecsengő értékeléséhez kötjük. Ez egy született lúzer önsorsrontó logikája. 

Magyarország eladósítása a baloldal ördögi stratégiája a nemzeti érdekben gondolkodó jobboldal hatalomtól távol tartására. Célja, hogy a bőgatyás bugaci kriptonyilas birkamagyar jóléti denevér sose szavazzon a jobboldalra, vagy ha mégis, akkor hamarosan rájöjjön, hogy  -- Kertész Ákos szavaival -- a baloldal az egyetlen reménye. Ebben a forgatókönyvben az adófizetők választhatnak, hogy jólétüket gerincroppantó adósságszolgálat vagy az általános érdekű szolgáltatásokhoz szükséges állami eszközök kiárusítása formájában szeretnék-e elveszíteni. 

Szerencsénkre a Fidesz nemzeti érdekű forgatókönyvet követ, ennek keretében rögzíti az Alaptörvény, hogy 50%-os adósságplafon fölött a kormány csak lefelé módosíthatja az adósságot. Egyből kitört a baloldali siránkozás: ez nem ér, legzseniálisabb taposóaknánkból kiszerelni a detonátort! Ez nem demokratikus! Mindjárt könnyezek. A végzetesen meggyengült baloldal már "csak" a hitelminősítőkre és a világ összes médiájára támaszkodhat nemzete adósrabszolgaságban tartása érdekében. Öntsünk tiszta vizet a pohárba: aki az adósrabszolga forgatókönyvben érdekelt, keressen rá érveket. Aki nemzeti jólétet szeretne, keressen ellenérveket. Honfitársak, elő azzal a híres magyar IQ-val!

Az állam a gyengék védelmezője az erősekkel szemben. Thomas Hobbes az 1600-as évek elején, Leviathan című művében fektette le azokat az egyetelmes szabályokat, amelyekből minden állam működése és legitimációja levezethető. Hobbes abból indult ki, hogy az egyén korlátlanul szabad, következésképpen akár ki is foszthatja, meg is ölheti embertársait. Ez az erőseknek kedvez, a gyengéknek kevésbé. Ezért a gyengék összefognak, és megalapítják azt a hatóságot (a "szuverén"-t, azaz az államot), amely az erőseket visszafogja, a gyengék biztonságát garantálja. 

Érdemes-e egyáltalán? Kipróbáltam, több körben belementem, feleslegesen. Egy individualistával kizárólag akkor lehet megegyezni, ha eleve egyetértettünk -- persze akkor minek vitatkoznánk?! Az individualista három ember szempontjait hajlandó figyelembe venni, ezek: ő, jómaga és szerény személye. Vele vitatkozni olyan, mint egy vaknak magyarázni a színek szépségét, vagy egy ókori sámánnak a röntgenfelvételek hasznát. A vitapartnernek nincs mondandónkra rálátása, s mivel csak közös szempontokra hivatkozva tudunk érvelni, ezeket csípőből elutasítja, és a maga rendszerén belül még következetes is! Individualistával vitázni épp úgy ellenjavallott, mint iszapbirkózni egy sertéssel: mindketten koszosak lesztek, és veled ellentétben a dagonyázás neki örömet okoz. (Eredetiben: Never wrestle a pig. You both get dirty and the pig likes it.) 

A meggyőzés igényével vitatkozni tehát semmi esetre sem érdemes, legfeljebb álláspontokat lehet kölcsönösen ismertetni, az alábbi két stratégia alkalmazásával. 

1. Rá lehet mutatni az individualista érveinek belső ellentmondásosságára. Az individualista ember általában kulturált, magasan képzett értelmiségi, akit a saját hasznán kívül semmi sem érdekel. Nyugaton a tőkések, gyárosok, pénzemberek mellé áll, az ő erőfölényükkel való visszaélést ideologizálja, és a status quot őrző konzervatívokat tekinti érdekszövetségesének. Magyarországon az individualista a volt szocialista elit status quoját őrzi, és a politikai-gazdasági kapitalistákat, valamint a médiát tekinti érdekszövetségesének. Így alakult ki az az ellentmondás, hogy nyugaton az individualista jobboldali liberálisnak, nálunk pedig bal-liberálisnak mondja magát. Az individualista tagadja az erkölcsöt, maximum a hatályos jogszabályok betartását támogatja, azt is csak addig, amíg neki egyénileg hasznos. Az invidualista azért védi a romák nyomortelepi lakhatáshoz való jogát, hogy a Rózsadombon élhessen a jogvédelemből. Az individualista számára az állam gúzsba kötendő ellenfél, a kereskedelmi szereplők pedig a szabadság megtestesítői, értsd: kiváló megélhetési források. Az individualista szerint nem szabad megadóztatni a szegény sértődékeny multikat, és a szakszervezetek működése is felesleges: ki-ki küzdjön egyedül a jogaiért -- így az erősebb oldal szabadon tömörül, a gyengébb oldal pedig atomizálódik. Az individualista rábeszél a Bankszövetség szükségességére, de lebeszél arról, hogy betétesi szövetséget alapíts. Az individualista szerint semmi gond a piramisjátékkal, csak tudni kell időben kiszállni. Az individualista szerint bárki szabadon megcsalhatja a házastársát, feltéve, hogy nem ő az áldozat. Az individualista szerint a sajtó addig szabad, amíg a szája íze szerint hazudik. Az individualista számára nem kívánatos másság az, amelyik másként más, mint ő. Az individualista független harcosok dzsungelparadicsomának látja a világot, míg jól keres, ám egyből fasiszta összeesküvéselméletek poklának tekinti, ha jövedelme az átlagfizetés felé lejt. Ezekre az ellentmondásokra rá lehet világítani, de mivel az individualista definíció szerint soha semmit nem ismer el, ami az egyéni érdekeivel ellentétes, legfeljebb a közösségben gondolkodó közönség belátó képességére számíthatunk. 

2. Az individualista saját fegyverével élve rámutathatunk, hogy individuumként jogunkban áll közösségi szempontokat is figyelembe venni, és mivel többen vagyunk, nagyobb erőt képviselünk. Tapasztalataim szerint az individualistát kihozza a sodrából, döhös antifasiszta állásfoglalásra készteti a többség említése: a többséget könnyen megvezethető emberek gyülekezetének tartja, akikre nem bízható a demokrácia irányítása, a lényegi döntések meghozatala, pláne ha az a gátlástalanok megzabolázásával jár. Az individualista egy ilyen érvelésben általában megmattolja önmagát: igyekszik bebizonyítani, hogy a demokráciában csak addig irányadó a többség akarata, amíg a többség vele egyezően gondolkodik. 

Tévedés azt feltételezni, hogy az individualista buta. Aki butának hiszi, hamar nevetség tárgyává válik. A rendíthetetlen individualista bolygónk és az emberiség rosszakarója, áldemokrata, önző, képmutató voluntarista, akinek azonban elég esze van, hogy tudja, mi a különbség a számára való jó és a közössége java között. Nincs elég erkölcse, hogy a közösség javát válassza, viszont elég ügyes szónok, hogy meggyőző elmélettel adja el a homlokegyenest eltérő gyakorlatot. A magyar közvélemény akkor lesz képes helyén kezelni az individualizmust, ha készségszinten tudja, mi az állam szerepe és feladatköre ( http://kozugyek.blog.hu/2012/01/09/az_allam_szerepe_es_feladatkore ).

Játékelméleti alapeset a közlegelő tragédiája, a wiki így írja le: "egy angol közlegelő ... tíz tehenet tud eltartani, és ... mindegyik tehén tíz liter tejet ad. Az egyik gazda egyszer csak gondol egyet, és kicsap még egy tehenet a legelőre. Ekkor egy-egy tehénnek már kevesebb fű jut, ezért mindegyik 10 helyett csupán 9 liter tejet ad naponta – de az a gazda, amelyik két tehenet legeltet, 10 helyett 18 liter tejhez jut. Ezt idővel észreveszi egy másik gazda, és az is kicsap még egy tehenet a közlegelőre. Ekkor már minden tehén csak 8 liter tejet ad, de a két dezertőrnek fejenként 16 liter teje lesz. És így tovább, minden egyes gazda akkor jár jobban, ha még egy tehenet hajt a legelőre. Azonban amikor már legalább hatan cselekednek így, akkor azok is az eredeti 10 liternél kevesebb tejet kapnak, akiknek két tehenük van. Végül, amikor már nyolc gazda tart két tehenet, a kéttehenes gazdák csak négy liter tejet kapnak az eredeti tízhez képest. (A kilencedik gazda már nem nyerne semmit egy második tehénnel.) Ennek ellenére, ha egy gazda úgy döntene, hogy visszavonja az egyik tehenét, rosszul járna."

Kézenfekvő, hogy az egyén rövid távú érdeke ütközik a közösség rövid és hosszú távú érdekével, sőt az egyén hosszú távú érdekével is. Nincs más dolgunk, mint megértetni az egyénnel, hogy a szabályszegéssel hosszú távon önmagának is árt . Sajnos, a wiki így folytatja: "azonban egy szabályokat betartó szereplő számára bármely időpontban nyereségesebb a „dezertálás”, mint a szabályok betartása – miközben a szabályokat betartó többi szereplő számára egyénenként csak mérsékelten (esetenként alig érzékelhetően) romlik a helyzet." (Forrás: http://hu.wikipedia.org/wiki/A_k%C3%B6zlegel%C5%91k_trag%C3%A9di%C3%A1ja ) 

Ha végiggondoljuk, milyen érvekkel győzhetnénk meg Magyarországon a szabályszegőket a közjó elsőbbségéről, kiderül, hogy tévutakkal próbálkoztunk eddig a rendszerváltozás óta. Néhány példa: 

A. Hosszú távon nem éri meg neked a szabályszegés. -- De rövid távon igen, és ki gondolkodik itt hosszú távon? Mondd csak, hol élsz te?

B. Tisztességes ember nem szegi meg a szabályt. -- De ha a szabálynak látszólag semmi értelme, és már elég sokan megszegték eddig is?

C. A közösségnek árt a magadfajták dezertálása. -- Hát szabad az én "fajtámat" kirekeszteni? Képmutató rasszista vagy, mert félsz a másságomtól.

D. A szabályszegéssel kárt okozol mind a közösségnek, mind saját magadnak. -- Viszonylag nem kerül sokba a közösségnek, ez a demokrácia ára.

E. A szabályszegésed közösségellenes magatartás. -- Te burkoltan hazaárulózol?! Éppen miattad megy tönkre a közlegelő.

F. A szabályszegéseddel tisztességtelen versenyt támasztasz. -- Savanyú a szőlő! Ne panaszkodj, versenyezz te is.

G. Az egyéni szabadság nem terjed ki a közösség érdekét sértő magatartásra. -- A felháborodáson kívül mivel tudod ezt bizonyítani?

H. El kell fogadnod a célszerű szabályokat. -- Soha! Ez diktatórikus gondolkodás.

I. Belső indíttatású önkorlátozásra van szükség. -- Korlátozd saját magad, és hagyd békén a szabad demokratikus kultúrembereket!

J. Jobb az együttműködés a versengésnél. -- Ez üres frázis, az együttműködés csakis önkéntes lehet, és nekem nincs hozzá kedvem.

K. A közlegelő megfelelő működtetése mindannyiunk közös, hosszú távú érdeke. -- Először mondd meg nekem, mi az a "köz", mi a "legelő", mi a "megfelelő" működtetés, és pontosan kit értesz "mindannyiunk" alatt. Ha megmondod, akkor elárulom majd: nem létezik olyan, hogy "hosszú" táv, és nincs egységes "érdek" sem.

Ismerősek ezek a szellemi minipárbajok? Kipróbáltuk már minden racionális és érzelmi érvünket, egyik sem működik. Nincs olyan érvünk, amire a szabályszegőnek ne lenne legalább három népszerű és tetszetős ellenérve. Sok éves közügyi vitatapasztalatom szerint a magyar szabályszegőket a nyers, tekintélyelvű erőszakon kívül semmivel sem lehet meggyőzni a szabályok követéséről, legyenek bár e szabályok célszerűek, értelmesek, az egyén hosszú távú érdekét szolgálók. 

A mai társadalmak kontraszelektáltak, vagyis azért maradhattak fenn az évszázadok során, mert mindig akadt egy vagy több vezető, aki felvállalta a közlegelő kérdését, és megfelelt a kihívásnak. A megoldás kultúrától függően demokratikusabb vagy autoriterebb módon valósult meg. Ahol a polgár hajlandó végiggondolni a közjó és a közérdek fogalmát, majd annak megfelelően korlátozni magatartását, ott kevésbé autoriter irányítás is elég a közlegelő ésszerű működtetéséhez. Ahol az egyén jellemzően a közjó ellenében igyekszik érvényesülni, és észérvekkel nem meggyőzhető, ott csak kemény kézzel lehet megelőzni a katasztrófát, azaz a társadalom életképtelenné válását. 

Aki tehát diktatúrára panaszkodik a társadalom célszerű szabályaival szembesülve, az tegye fel magának a kérdést, hogy mennyire hajlik észérvek megfontolására a mindennapokban, képes-e önkorlátozásra a közjó érdekében.

A magyar közéleti gondolkodás évtizedek óta mélyen irracionális. Évszázadok óta szintén, csak az ellenkező irányba. Nem tudjuk, merre van jobbra és balra, fel és le, következésképp azt sem tudhatjuk, hol a közép.

Legutóbb az egyébként zseniálisan elemző Török Gábor adta fel a reményt, úgy érezve, hogy a kormány védhetetlenül letért a technokrata engedékenységgel elképzelt széles országútról, és már az árokparton lavíroz, féllábbal a történelem szemétdombját tapodva. ( http://torokgaborelemez.blog.hu/2011/12/16/420_semmi_sem_szent )

A hév ezúttal kissé elragadja, így olvasóként nehezen tudom követni a konkrétumokat: a témát célozgatás szintjén, ide-oda kapva tárgyalja. Évek óta először érzem, hogy ebben az elemzésben Török úr lelkivilágának darabkái, és nem a politika összefüggései tárulnak elém. Van ugyan konkrét észrevételem*, de a hangsúlyt nem erre, hanem az elvesztett és újra megtalálandó origóra szeretném helyezni.

Negyven év szocialista világmodellje és további húsz év ballib értelmiségi véleményformálása nyomán máshol tételezzük a középvonalat, mint ahová logikailag esik. Nagyon kevés magyarnak adatott meg, hogy átlásson a fortélyosan ferdítgetett tények szövevényén, ezért fordulhat elő, hogy egy-egy konkrét ügyet feltárva párhuzamosan olvashatok négy magyar napilapot, nézhetek négy-öt fősodorba tartozó hírportált, és több órányi kutatás után sem érzem tisztázottnak a tényanyagot -- majd fellapozom a Budapest Business Journalt ugyanerről, és tíz-tizenöt sorban minden összeáll. Többször leírtam már, de nem írhatom le elégszer: pannon pulitzerek, szégyelljétek magatokat! Amit műveltek, az a Heti Válasz kivételével nem méltó arra, hogy újságírásnak nevezzük.

A közéleti középpont nem kétféle szélsőség között félúton, nem is a semlegesség meseországában található. Az origó logikailag ott helyezkedik el, ahol legjobb tudásunk szerint a magyar társadalom megfontolt érdeke rejtezik. Ami tisztességes tényfeltárás és érdekelemzés alapján jó a nemzetnek, az a középpont. Ha ehhez képest az MSZP hat mérföldre pozícionálja magát, a Fidesz meg 6 Fahrenheit fokra, akkor hiába igyekszünk őket összekötni és megfelezni a távolságot, mert így nem jutunk használható viszonyítási ponthoz.

A tisztán látás érdekében meg kell szabadulnunk a mélyen belénk ivódott/sulykolt sztereotípiáktól: pl. a magyarok lúzerek, addig pattogunk kecskebogyóként a deszkán, míg kupán nem vágnak, lelkünk mélyén mucsaiak vagyunk, Európa mindenkor azt akarja, ami jó nekünk, a Nyugat a kultúra kútfeje, a Financial Times nem lehet elfogult velünk kapcsolatban, a demokrácia az, ami legvehemensebb közszereplőink nyilatkozataiban vágyként megfogalmazódik. Ezzel nem azt akarom mondani, hogy a sztereotípia téves -- minden közhelynek van igazságmagja. Arra szeretném felhívni a figyelmet, hogy a bevett bölcsességek egyre többször kérdőjeleződnek meg folyton változó világunkban, ezért célszerű felismernünk gondolati reflexeink korlátait.

Íme néhány megdőlt tétel: 1. Amit Amerikában vagy Brüsszelben mondanak a magyar kormányról, az úgy van, kár vitatkozni. A médiatörvényről mindkét helyen csúnyákat mondtak, eddigi tapasztalataink szerint teljesen alaptalanul. Nem mi vonultunk vissza véres orral, hanem az EU fogta vissza magát. 2. Magyarország a futottak még súlycsoportoban szerepel, és ehhez kell magát tartania. Az EU fajsúlyos kérdéseiben hazánk egyike a 27 vétójoggal rendelkező tagállamnak, és ellenkezésünket komolyan is veszik. Sikeresen érdekérvényesített már Görögország, Lengyelország, Csehország és Szlovánia ezzel a módszerrel, és mi is sikerrel vethetjük latba a súlyunkat, ha a nemzet érdeke ezt kívánja. 3. Minden intézkedésünkkel messzemenően tekintettel kell lennünk sértődékeny szomszédainkra, különben akkora botrányt csapnak, hogy aztán megnézhetjük magunkat. Szomszédaink rendkívül magabiztosak ugyan a maguk diszkriminációjában/jogsértéseiben, de következetes érdekérvényesítéssel képesek vagyunk a határon túli magyarok számára korrekt, azaz a nálunk élő kisebbségekhez hasonló bánásmódot elérni. 4. Ha Magyarországot sűrűn emlegeti a nemzetközi sajtó, az már önmagában baj. Csak akkor baj, ha képtelenek vagyunk egységes álláspontot megfogalmazni, és egyik táborunk érvei kioltják a másik tábor érveit. Nyilvánvalóan nem a "heraus mit uns" táborral célszerű azonosulnunk.

Az, ami miniszterelnökünk megnyilvánulásaiból kicsapkodja manapság a biztosítékot, nem több, mint Magyarország érdekeinek kemény, de következetes képviselete. Eddig úgy tudtuk, hogy ilyeneket mondani nagyon ciki, ezzel a nyomulással nincs esélyünk, és most kiderül, hogy nem ciki, és van esélyünk vele. Sorra dőlnek meg a megfellebbezhetetlennek vélt paradigmák. Közeledünk az origóhoz, melyet így tudok a legrövidebben megfogalmazni: a haza nem lehet ellenzékben. Ha belegondolunk, ebben a tömör állításban megfogalmazódik a középpont újra felfedéséhez szükséges valamennyi szempont. Mivel a haza nem a Fidesz, a nagyobbik kormánypárt kedvező megítélése csak a haza érdekképviseletének határáig terjed. A kedvező megítélésre ugyanúgy sőt úgyabbul szert tehet a többi párt, így az MSZP vagy a DK is, amennyiben a haza érdekét képviseli. A haza érdekképviselete nyitott fogalom, bárki szabadon kifejtheti az ezzel kapcsolatos érveit, álláspontját. Ahogy egyre nyitottabbak leszünk ezek tényszerű megtárgyalására, úgy közeledünk a logikai origóhoz.

A nagyszerű Török Gábornak nincs könnyű dolga, és megértem, ha időnként ő is elcsügged. Minden, a szocializmusban felnőtt embernek Münchausen báróként kellett eddig önmagát kihúznia a ferdítések mocsarából: aki döbbenten értesült, hogy a hős Steimnetz kapitány nem létezett, hogy Osztyapenkót nem a németek lőtték le, hanem "baráti tűz" áldozata lett, az nem feltétlenül tudja, hogy Moszkvát biztonsági okokból 150 kilométerrel arrébb rakták a szovjet térképeken, és hogy... A cinikus szocialista hazugságoknak se vége, se hossza. Mindent újra kell tanulnunk. Fiam töritanára 2006-ban még azt tanította egy neves fővárosi gimnáziumban, hogy '56 igenis ellenforradalom volt, az ő családját is vadul üldözték a gaz ellenforradalmárok. Sajnos annyi hazugság vett bennünket körül, hogy kénytelenek vagyunk újraépíteni a teljes adatbázist, és ameddig ezt nem tettük meg, sem lelkesedésünk, sem felháborodásunk, sem objektivitásunk, sem diagnózisunk nem tekinthető megalapozottnak. Tartsuk tehát nyitva az agyunkat, és keressük együtt az origót.

* Konkrét észrevételeim: az alkotmány suba alatti módosítgatása semmit sem ront az eddigi Fidesz-képen, amelyről régen törlődött az elegancia; én nem is eleganciát, hanem gyakorlati célszerűséget várok egy kormánytól, ezt pedig kifejezetten szolgálja a jogszabályi tévedések mielőbbi kijavítása. A kötelező magánnyugdíj-pénztárak visszaterelése nem hogy nem ördögtől való, hanem a létrehozásuk volt ördögtől való, így hála és köszönet illeti az államháztartással ésszerűen gazdálkodó döntéshozókat. Lásd: http://kozugyek.blog.hu/2011/12/18/manyup-matek

A kötelező magánnyugdíj-pénztárak matematikai modelljét a következő példa segítségével gondolhatjuk végig: egy házaspár havi jövedelme 200eFt, ebből a havi megélhetésre elmegy 180eFt, a fennmaradó 20eFt-ot pedig egy külön számlán félre rakják öreg napjaikra. Nagyon helyesen és ésszerűen járnak el.

A házaspár megélhetési költségei emelkednek, jövedelmük azonban nem nő. Eljön a nap, amikortól a teljes 200eFt-ra szükségük van, tehát nem tudnak már takarékoskodni. Egyikük szerint nem kellene tovább fizetni a külön számlára menő pénzt, másikuk szerint viszont továbbra is félre kell tenni a jövőre gondolva, és hitelt felvenni a havonta hiányzó összegre. Gondoljuk ezt végig: az egyik oldalon havi 20eFt megtakarítás, a másikon havi 20eFt hitelfelvétel. A megtakarítás kamata definíció szerint mindenkor kisebb lesz (3-5%), mint a hitelé (7-15%), tehát ez irracionális döntés. Ha 10-20 évig így "takarékoskodik" a házaspár, akkor időskorára nem megtakarítással fog rendelkezni, hanem kezelhetetlen adóssággal keseríti meg öreg napjait. A racionális megoldás ebben a helyzetben, ha nem takarékoskodnak tovább hiteltől, hanem szembe néznek a kialakult helyzetettel. Amennyiben a szembenézés eredményeképpen sikerül lefaragni a kiadásaikat, máris takarékoskodhatnak tovább -- az így felszabaduló saját pénzükből.

Most képzeljük el, hogy a házaspár kiinduló helyzetfelméréséből kimaradt egy fontos részlet: tévesen a megélhetési költségeik közé számoltak egy havi 100eFt törlesztéssel járó hitelt. Azaz jövedelmük 200eFt, ennek fele törlesztésre megy, további 80eFt-ból élnek, és félre tesznek 20eFt-ot. Ésszerű ez? Egyáltalán nem, hiszen a megtakarítás kamata definíció szerint mindenkor alacsonyabb, mint a hitelé. Akkor járnának el ésszerűen, ha havi 20eFt-tal megemelnék a hitel törlesztő részletét, és annak teljes kiegyenlítése után, a saját többletjövedelmükből takarékoskodnának. Ha belemennek a hitel-takarékoskodás csapdába, akkor az évek során halmozódó kamatkülönbség miatt jelentős kárt okoznak maguknak.

Itt térek vissza a kötelező magánnyugdíj-pénztárak (röviden manyupok) esetére: amikor 1998-ban létrehozták a manyupokat, akkor Magyarország adósságállománya a GDP 66%-a körül volt. Ugyanakkor a havi nyugdíjakra kevesebbet kellett kifizetni, mint a beérkező nyugdíjjárulék. A többletből látszólag lehetett takarékoskodni, ezért átirányították a kötelező magánnyugdíj-pénztárakba. Ez csupán az állami nyugdíjbefizetések átcsoportosítását jelentette, és irracionális döntés volt. A fölös pénzből a hitelállomány törlesztését kellett volna megemelni, és majd ha tartozásmentes az ország, akkor elkezdeni a takarékoskodást. Hiába van ugyanis felesleges pénzünk a nyugdíjrovatban, azt csak veszteséggel tehetjük félre, amíg az államháztartás egésze akár egy fillér adóssággal is rendelkezik. Sajnos a jelek szerint egyetlen párt sem látta át kellő részletességgel a helyzetet, így történhetett, hogy az MSZP-SZDSZ koalíció mellett a Fidesz is megszavazta a manyupok létrehozását.

A hitel-takarékoskodás hozamollójának káros volta attól kezdve fájón egyértelmű, amikortól megszűnik a felesleges forrás, azaz a havonta befizetett nyugdíjjárulék éppen csak fedezi vagy nem is fedezi a kifizetendő nyugdíjakat. Ez a pont 2005 táján következett be, az ésszerűen gondolkodó szakemberek számára ettől kezdve világos kéne, hogy legyen, hogy nem lehet hitelből előtakarékoskodni. A Fidesz manyup megszüntető intézkedései elleni elemi tiltakozás arra vall, hogy a kormánypárton kívül nincsenek ilyen szakemberek, vagy titkolják a szakmai véleményüket. Kár, mert a hozamolló a manyupok létrehozása óta sokmilliárdos kárt okozott eddig az országnak, ezért nem a manyupok megszüntetése ellen kellene tiltakozni, hanem a létrehozásuk ellen kellett volna, már 1998-tól. Többről van tehát szó, mint hogy nem célszerű háborognunk. Egyenesen örülnünk kell, hogy a Fidesz-kormány végre racionálisan gazdálkodik az államháztartási pénzekkel. Aki nem hiszi, gondolja végig, számoljon utána. (Ha nem megy elvben, próbálja ki a gyakorlatban: tegyen havi 10eFt-ot egy tetszőleges bankba, kösse le az elérhető legmagasabb kamatra, és ezzel párhuzamosan vegyen fel havi 10eFt hitelt. Egy év elteltével készítsen tartozik-követel egyenleget. Tanulságos lesz.)

Kitekintésképpen jelzem, hogy a magánforrásból félre tett (azaz önkéntes magánnyugdíj-pénztári) nyugdíjmegtakarítás is csak adósságmentes állapotban optimális, és még ilyen esetben is valószínű, hogy minden 100 forintból reálértéken mindössze 80-90 forintot kapunk majd vissza, ha eljön az ideje. Amennyiben a megtakarítással párhuzamosan hiteleket is futtatunk, akkor a 100 forint akár nullára csökkenhet vagy veszteségbe csaphat át. Bizonyos forgatókönyvek esetén az ilyen típusú előtakarékoskodás is jobb lehet, mint annak teljes hiánya, ám ez már az egyéni döntések olyan határzónájába vezet, ahová az államháztartásnak szigorúan tiltjuk a belépést.

A jobboldal szerint adateltitkolás történt: az MSZP-kormány szándékosan nem hozta nyilvánosságra a magyar gazdaság állapotát mutató adatokat, hogy ne veszítse el a választásokat. Draskovics Tibor pénzügyminiszter cinikusan úgy nyilatkozott,  hogy "nem akarják ezzel befolyásolni a választások menetét". Ez a nyilatkozat az antidemokratikus magatartás csúcsa (avagy mélypontja), ugyanis  a gazdaság állapota minden fejlett demokráciában befolyásolja, sőt egyenesen meghatározza a választások menetét. Így van kitalálva a demokratikus közélet, és aki ennek útját állja, az kemény antidemokrata.

Baloldali vitapartnereim ugyanakkor több fórumon emlékeztetnek rá, hogy 200 magánszemély pert indított Gyurcsány Ferenc ellen az adateltitkolásra hivatkozva, ám Gyurcsány úr első és másodfokon is megnyerte a pert. Az indokolás szerint az MSZP-kormány minden adatot az előírt időben időben és pontosan közzétett. Utánanéztem, és a felszínen valóban minden rendben lévőnek látszik, a bíróság látszólag maradéktalanul a baloldalnak ad igazat: www.nepszava.hu/articles/article.php?id=272538#null

Ugyanakkor komoly ellentmondás, hogy 2006 tavaszán az MSZP a Pannon Puma száguld, dübörög a magyar gazdaság jelszóval kampányolt, a Fidesz pedig azzal, hogy nagyon rossz helyzetbe került a magyar gazdaság, rosszabbul élünk, mint 4 éve. A választók két körben, áprilisban és májusban is a dübörgő gazdaság gondolatára szavaztak, mert az szimpatikusabbnak tűnt a többségnek. Egy hónappal később Gyurcsány Ferenc az őszödi beszédben elismeri, hogy az MSZP hazudott, s ezzel közvetve azt, hogy a Fidesz mondott igazat. Dübörgés helyett megszorításokra van szükség.

Ha a bíróságnak hiszünk, és minden adat időben, helyes tartalommal jelent meg, hogy lehettek a választók olyan buták, hogy nem a számoknak hittek? Ha hittek a számoknak, akkor hogy válhattak hazájuk jólétének ellenségeivé, ezáltal önmaguk tönkre tevőivé?

Ám ha minden adat időben és helyes tartalommal jelent meg, miért kellett egy hónappal később elmondani az őszödi beszédet? Mire utalt Gyurcsány úr a trükkök százainak említésével, ha a bíróság szerint nem is voltak trükkök?

Végül, ha a választók tisztában voltak vele, hogy rossz a gazdasági helyzet, és rejtélyes okból, de alapos megfontolással mégis Gyurcsány Ferenc maradása mellett döntöttek, akkor miért háborgott bárki is az őszödi beszéden? Hiszen ebben az esetben az semmi újat nem tartalmazhatott (volna) a választók számára.

Amikor a Fidesz 2006 táján megalkotta ezt a zseniálisan tág jelentésű jelmondatot, valószínűleg nem sejtette, milyen kétélű fegyvert hoz létre. A gondolat többféleképpen értelmezhető, és miközben minden értelmezés pozitív a választó számára, nem minden alternatíva kedvez a Fidesznek. Valamennyi közélettel foglalkozó polgártól elvárom, hogy foglaljon állást erről az "a haza nem lehet ellenzékben" gondolatról, fogalmazza meg a maga értelmezését. Adok néhány ötletet. 

1. A haza, azaz a magyar társadalom érdeke határozza meg a közéleti szereplők működését. (Ez a saját értelmezésem.)

2. A mindenkori kormány köteles a hazája javára dolgozni. Hatalma csak így lehet legitim.

3. A mindenkori ellenzék szintén köteles a haza javáért munkálkodni. Ellenzékisége csak így lehet legitim.

4. Ha a közvélemény szerint a kormány nem a hazája javára dolgozik, bukása közeli és elkerülhetetlen. (Ez a Fidesz 2006-os értelmezése.)

5. A hatalomból sosem hagyható ki egészen az, aki a hazájáért dolgozik.

6. A haza érdekét képviselő politikai erő automatikusan utat nyer a hatalomba.

7. A haza érdekét semmibe vevő politikai erő önmagát zárja ki a hatalomból.

Kedves olvasó! Számodra mit jelent a címbeli mondat? Alkosd meg a saját értelmezésedet.

Az "A tévedés joga" című posztom kapcsán rákérdeztek, hogyan  beszélhetek én a "nemzet" nevében, amikor a Nemzeti Színház kívánatos játékstílusáról írok. Olyasmit írtam ugyanis, hogy

a Nemzeti a nemzet színháza, ahol klasszikus darabokat kell előadni veretes, klasszikus stílusban, és aki nem szeretné ezen elvárás szerint igazgatni a Nemzetit, az ne igazgassa. Az egyértelműség kedvéért: monnyon le magától vagy rúgják ki, helyezzék át alternatív színházba, stb.

Úgy gondolom, ebben körülbelül egyetértés van a nemzetben gondolkodó oldalon, ám lehet, hogy tévedek. Javítsatok ki, ha másképp vélekedtek. Szerintem abban nincs vita, hogy a budapesti Nemzeti Színház neve a magyar (és nem a szerb, szlovák vagy román) nemzetre utal. Bár, ki tudja... Várom a nemzeti oldal észrevételeit. Kommentjeiteket lehetőleg nyomdafestéket tűrő hangnemben fogalmazzátok meg, és térjetek ki arra is, hogy szerintetek létező fogalom-e a nemzet, érvényes-e nemzetről beszélni, szükséges-e képviselni a nemzet érdekeit. A magyar nemzethez tartozónak érzitek-e magatokat, és vállaljátok-e azokat a feladatokat, amelyek ebből következnek?

Azért fontos kitérni ezekre a részletekre, mert kísérleti közvéleménykutatásom célja annak megállapítása, hogy mekkora is az általam konszenzusnak vélt egyetértés a nemzeti oldalon a Nemzeti ügyében. Ennek megfelelően, aki a nemzethez tartozónak vallja magát, vállalja ennek következményeit, szalonképesen fogalmaz, valamelyest ért a kultúrához, sőt hébe-hóba jegyet is váltana az elvárásai szerint működő Nemzetibe, annak a véleménye teljes súllyal figyelembe veendő, és maximálisan nyitott vagyok rá. Aki nemzeti, de szalonképtelen, kulturálatlan, soha nem menne a Nemzetibe, bármit is játszanak ott és bárhogyan, annak a véleménye fele súllyal számít. Aki nem vallja a nemzethez tartozónak magát, az a véleménynyilvánítás szabadsága jegyében nyugodtan mondja el a magáét, örömmel fogadom, de ez a felmérés nem róla szól. Ő majd egy nem nemzeti oldalról szóló felmérésben szerepelhet teljes súllyal.

Várom tehát a véleményeket, írjatok minél többen, minél részletesebben és a lehető legközérthetőbben, hogy minél szélesebb közönséget tudjunk elérni a mondandónkkal.

 Tegnap az M1 közszolgálati '56-os drámaestjén gyötrődtem. Kiss József Az angyalok nem sírnak című darabja ment, felvételről. Ronda dolog a bűn, de ehhez képest vonzó alternatíva. Nem lévén angyal, én bizony sírtam -- kínomban. Aztán időnként nem bírtam tovább, és felnyerítettem vagy beszóltam, ilyenténképp: nem könnyű jó drámát írni, lám, a szerzőnek sem sikerült.

Esztétikai intelmeim tömör listája: jó drámában a színpadi cselekmény nem történelmi tabló, amit felmondanak a szereplők, mintha iskolai ünnepségen vennének részt; Molnár Ferenc volt az utolsó, akinek jól állt a "szerva itt, karaktercsere ott" (pl. egyik pillanatban a nő szerelmes a férfibe, aki ezt nem viszonozza, majd minden átmenet nélkül szerepet cserélnek); a jó cselekménynek harmonikusan kell fejlődnie, és nem csettintésre, mint egy képregényben; nem a mondanivalót olvassuk fel cselekménybe ágyazva, hanem szerencsés esetben a cselekmény maga a mondanivaló; fájdalom, egyetlen színdarabba sem szerkeszthető bele egy kor összes releváns részletete, mivel azok mindegyike garantáltan nem illik a cselekménybe.

A pozitívumok sokkal rövidebb listája: Barabás Botond remekel a Hat. Közeg nevű szerepben, és az Orvos kivételével a többiek is láthatóan nagyon igyekeznek.

Értékelésem: pocsék darab gyenge rendezésben. A szerző saját magát vitte színre, ezért amit írás közben nem tudott a dramaturgiáról, azt rendezés közben sem tanulhatta meg. A szereplők közül egy kiváló (Hat. Közeg), több közepes, egy meg elviselhetetlenül pocsék (Orvos).

A két és fél órás kínlódás alatt volt időm tűnődni. Megállapítottam, hogy nincs könnyű dolga az aktuális hatalomnak, mikor olyan ideológiailag kóser darabot keres magának, amely egyben esztétikailag is kóser. Azt gondoltam, hogy a szolnoki Szigligeti Színház előadását sebtében tákolták az idei ünnepre. A stáblistából derült ki, hogy 2008-as felvételt adtak le, amikor -- baloldali kormány alatt -- az előadás egész másképp szólhatott, és a megérdemelt fütyülés + záptojás helyett vastapssal ért véget. Ez kizárólag a politikai hangulattal és/vagy a színházi tapasztalatok hiányával magyarázható.

Elmélkedtem egy sort arról, vajon az Új Színház esetében ettől tartanak-e a rettegők. Vagyis attól, hogy pocsék darabokra lelkesedik majd a közönség kóser mondanivalóra éhező része. Egyfelől gyanítom, hogy részben igen. Szabó Magdára vagy Schillerre viszonylag nehéz lesz azt mondani, hogy pocsékok a darabjai, ám Csurkára annál könnyebb (akár rosszak, akár jók, mivel ezt senki nem fogja akkreditált laboratóriummal vegyelemeztetni). Másfelől mekkora veszélyt jelent az, ha esténként 100-200 ember kóser mondanivaló utáni sóvárgása kielégül? Semekkorát. Nagyobb az abban rejlő lehetőség, hogy aki az Új Színházban kóser darabokon át ismerte meg a színházművészetet, az bármikor betévedhet a többi teátrumba, és szabadon rájöhet mindarra, amire a Dörner György új színházi kinevezése ellen tiltakozók szerint rá kéne jönnie.

Tévedés lenne azt gondolni, hogy az esztétikai melléfogás a jobboldal hitbizománya. A pillanatnak szóló művészetet az aktuális kóser trend uralja, többnyire elborzasztó eredménnyel. Francia tanulmányaim egy szakaszában hangos könyveket hallgattam, így találtam rá Albert Cohen Le livre de ma mère (Anyám könyve) című holokausztműre. A könyv 1954-es, a lemezfelvétel 2000 utáni, ebből arra következtettem, hogy biztosan időtálló, színvonalas alkotásról van szó. Tévedtem: életemben nem hallottam ilyen ízléstelen geil giccset irodalomnak álcázva. Hangsúlyozom, hogy nem a megrendítő mondanivaló, hanem annak művészietlen formába öntése zavart.

Kertész Imre: Sorstalanság címűje is kizárólag a német fordítás erényeire támaszkodva kaphatott Nobel-díjat, mert magyarul olvasva a nyelvi minősége bizony vérciki. Talán emlékszik az olvasó, hogy a Nobel-átadás után sorra jelentek meg a mellverő írások "méltatlanul mellőztük", "nem figyeltünk fel rá", "hol lappangott idáig" jeligére. Aki veszi a fáradtságot, és egy alsós magyartanár igényességével górcső alá helyezi a mű szövegét, az néhány oldalon belül rájön, hogy a Sorstalanság nem lappangott: megérdemelten elfeledett mű volt, míg egy tehetséges német fordító zsűriképessé nem tette. A barátainkat megválogathatjuk, Nobel-díjasainkat ellenben nem, ezért azt mondom, mentsük, ami menthető. Kérjünk fel egy tehetséges magyar műfordítót, hogy fordítsa vissza a művet a díjazott német változatból... Tanulság: a kóser mondanivaló nem megy át automatikusan kóser esztétikumba, és indokolatlan, hogy ez csak jobboldali mű esetében váltson ki reális kritikát. Nem lenne szabad a kiégett esztétikai biztosítékot az ideológia drótjával megpatkolni.

A kulturális sokszínűség jegyében el kell viselni, hogy számunkra nem kóser ideológiával is készülnek jó művek*, és hogy temérdek rossz mű árán jutunk el idáig. Hány repedtfazék hangú önjelölt jut egy x-faktoros sztárra? Hány ócska novella árán születik egy nagy sztori? Hány harmatgyenge drámát követ egy feszültségtől szikrázó csoda? Nagy a szorzó. Meg kell adnunk a jobboldalnak (is) a kísérletezés, adott esetben a bukás és tanulságlevonás lehetőségét. Mitagadás, Kiss József Az angyalok nem sírnak című drámája az ilyen lehetőségek számát gyarapítja. Nem kicsit, nagyon.

*Agyi értágító ajánlatom baloldaliaknak: Wass Albert -- Ember az országút szélén; jobboldaliaknak: Tóth Krisztina -- Vonalkód.

 Új adathoz jutottam, mégpedig miniszterelnökünk szájából (http://www.fidesz.hu/index.php?Cikk=175904 , a 7-9. perc között, de érdemes a teljes első 15 percet meghallgatni). A hitelminősítők azért kekeckednek az európai gazdaságok adósságbesorolásával, mert a görög válság kitörtekor a német-francia EU-tengely beintett, és a görög veszteségek felét lenyelette a magánbefektetőkkel. Ez az ominózus tény alapozza meg egyes európai országok spekulatív minősítését, és árnyalja a már eddig sem egyszerű összképet. 

A lejtmenet azzal az 1998-as amerikai törvénymódosítással kezdődött, amely lehetővé tette, hogy a lakossági  bankok beruházásfinanszírozással is foglalkozzanak. Ez az 1930-as évek nagy gazdasági világválsága óta tilos volt nekik, és a jelek szerint nem ok nélkül, hiszen a tilalom feloldása után tíz évvel kitört a mai világválság. A módosítás lehetővé teszi a lakossági betéteket kezelő bankoknak a kockázatosabb beruházásokkal való foglalkozást, cserébe, a 2002-es Sarbanes-Oxley törvény formájában előírja, hogy aktuális piaci értéken kötelesek nyilvántartani (mark to market) eszközállományukat és kötelezettségeiket. A módosítást ésszerűtlenül végrehajtó USA három röpke évig ülhetett büszkén szabadpiaci babérjain.

A termelés Távol-Keletre helyezéséből adódóan 2001-ben kisebb recesszió következett be, amelyből az ingatlanpiac mesterséges élénkítésével igyekeztek kihozni az amerikai gazdaságot. A Fed nulla közelébe csökkentette az irányadó dollár kamatlábat, és a bankok boldog-boldogtalant hitellel ajándékoztak meg. A hitelek elburjánzása logikus fejlemény volt, 2-3%-os kamatra csak a hülye nem vesz fel hitelt. Közben az iraki és afganisztáni háború költsége elképesztő mértékben megnövelte a költségvetés hiányát/eladósodottságát. A hitelek kockázatos adósokhoz kerültek, a gazdaság nem belső lendületre, hanem a mesterséges mankóra támaszkodva tudott némi szerény növekedést felmutatni. Ez nem tette lehetővé, hogy a Fed a szokásos gyakorlatot követve két-három év után behúzza a féket, és kamatemeléssel visszatermelje a gazdaságba pumpált pénzt. Ekkor, 2004 táján egy körültekintő elemző már előrejelezhette a válságveszélyt. Más szóval, az USA úgy próbált a terror ellen háborúzni, hogy közben megőrizze a hazai jólétet, és ne kelljen hadigazdaságra átállítani az országot. Ez középtávon lehetetlennek bizonyult.

A Fed nem emelt időben kamatot, a reális piaci viszonyoktól elszakadt ingatlanhitelek egyre kockázatosabbá váltak, és ennek leplezésére a befektetési alapok magas hozammal kecsegtető származtatott (derivatív) értékpapírokat kreáltak. A származtatott értékpapírokba befektetőknek 2008-ig fogalmuk sem volt róla, hogy a konstrukció keretében valójában kétes jelzáloghiteleket finanszíroznak. A piramisjáték 2008-ban bukott be, amikor a tőzsde hirtelen ráébredt, hogy átverték. Ám a krach előtt rövidden, a kármentésben együttműködő hitelminősítők segítségével a nagy alapok, a Lehman Brothers és társai, rásózták toxikus értékpapírjaik egy részét európai és más bankokra. A tőzsdei pánik a piaci árazás kötelezettsége miatt dominóeffektust indított el, sorra bedőltek az érintett bankok és befektetési alapok. A "piaci" árazás a befektetők védelme helyett szabályozói szarvashibának bizonyult, hiszen a pánikár önbeteljesítő jóslat, és nem aktuális piaci realitás. Összességében jelenlegi válságunk előzménye az amerikai célszerűtlenség, felelőtlenség és háborús viszketegség, melynek keretében az amerikai adófizetőt épp úgy átverték, mint a világ többi adófizetőjét.

A nagy európai országok számára már 2008-ban is világos volt a helyzet, ezért mondták a görög adósságválság kitörésekor, hogy nem lehet a német adófizetőkkel megfinanszíroztatni a befektetői veszteségeket. Igaz, hogy a görögök addigra már jó 20 éve hamisították a statisztikáikat, de az egész probléma be sem következik, ha Amerika a helyzet magaslatán áll. A reakció logikus, de nem mellékhatásmentes. A hitelminősítők ettől kezdve támadják dühödten a periférián lévő európai államokat. Ennek eredménye a magasabb hitelkamat, mely által több, mint visszanyerik korábbi veszteségeiket. E megítélés alá esett Magyarország is, így pénzügyi mozgásterünk jelentősen beszűkült. 2009 év elején a magyar államkötvények kamata 14,5%-on tetőzött, az adósságállományunk egyetlen év alatt mintegy 6000 milliárd forinttal nőtt, elsősorban a kamatok miatt. Gyurcsány Ferencnek nem az őszödi beszéd miatt, hanem ezért kellett lemondania. A Bajnai-kormány engedelmesen próbált lavírozni az árral, adósságminősítésünk javult is, ám nem csökkent jelentősen hiteleink kamata, tehát pénzügyi mozgásterünk nem bővült.

Nem rendelkezem konkrét adattal erre nézve, de az Orbán-kormány úgy gondolkodhatott, hogy ha a német adófizetőkre tekintettel az egész régiót folyamatosan támadják a hitelminősítők és a bankok, akkor hiába vagyunk stréberek, semmi előnyünk nem származik belőle. Megítélésünket papíron talán rontja, ha haragszanak ránk a banksarc miatt, de ez egyrészt népszerűséget hoz a választók szemében, másrészt úgyis a tényleges kamatok számítanak. E pénzügypolitika sikerét/kudarcát úgy lehet reálisan megítélni, hogy (egy tetszőleges jövőbeni ponton) megnézzük, hogyan alakultak 2010 óta a spanyol-olasz-szlovén-román-szlovák-lengyel-lett-litván-észt kötvénykamatok, és összehasonlítjuk őket a magyar kötvénykamatokkal. Ha a fenti kosárhoz képest alacsonyabb kamattal úsztuk meg, akkor nyertünk az orbáni elgondolással. Ha az említettek átlagánál magasabbra emelkedtek a kamataink, akkor meg kevésbé. Minden esetre, érzelmi túlfűtöttség helyett higgadtan, a tények függvényében mérlegeljünk. (A régió egészének besorolásához való lezárkózást angol kifejezéssel "live up to your reputation" módszernek nevezhetjük. Magyarul kb. "élj a hírednek megfelelően", azaz ha mindenképpen rossz híredet költik, ne kapálózz ez ellen, hanem hozd ki belőle az optimumot.)

Az Orbán-kormány tehát azt a német példát vette alapul a bankokkal való bánásmód terén, amelyet az írásom elején hivatkozott beszédben Orbán Viktor ma már nyíltan műhibának minősít. Ez közvetett beismerése annak, hogy a magyar kormány az uniós véleményvezér tévedése után ment, és megpróbálta ebből a helyzetből kihozni a mozgástérbeli (kamatláb) és retorikai (szabadságharc) maximumot. A taktika megítélését az olvasóra bízom, pusztán csak rávilágítok a német kormány gondolatmenetére: az adófizetők habozás nélkül megbuktatják, ha a görög tartozást egy az egyben, minden apelláta nélkül nekik kell állniuk. A valutaunió belső feszültségeit feltáró német keménykedés révén viszont közelíthettünk ahhoz a megoldáshoz, amely a hétvégi uniós csúcson, az "euró plusz" megállapodás formájában végül létre is jött. Ebben a nagy európai keretben Magyarország álláspontom szerint nem játszott rossz stratégiát, ám a hétvégi fordulatot követő helyzet radikális irányváltást indokol. Ne tessék meglepődni, méltatlankodni, ha a kormány pragmatikusan kormányoz, és nem az ökör következetességével nyomatja az elavult retorikát.

Kár, hogy a hitelminősítők kekeckedését kiváltó német beintés egyszerűen lemaradt a radarképernyőmről. Még nagyobb kár, hogy a magyar ellenzék "buktyonmeg/monnyonle a piszkos-mocskos" sematizmusában ezt a döntő fontosságú adatot más radarja sem észlelte. A kép most már teljes(ebb), és nyitott vagyok a részletek további finomítására. Szóljon, aki a "vesszen a piszkos-mocskos kormány" sztereotípián túlmutató ismeretekkel rendelkezik, és helyzetértésünket még teljesebbé téve szeretne hozzájárulni a magyar társadalom jólétéhez.

A hagyományos megközelítés szerint a megszerzett és visszatartott információ hatalmat ad: pl. én tudom, lefelé vagy felfelé megy-e ma a tőzsdeindex, te meg nem; én nagy összegben fogadhatok rá, és sokat nyerek vele (tudtad, hogy a bennfentes brókerek a pár órával korábban nyitó japán tőzsde alapján nagy pontossággal meg tudják mondani, milyen lesz az aznapi index?). Ha ismersz egy spéci cipőboltot, ahol olcsón gyönyörű cipőket lehet kapni... Teljes: kozugyek.blog.hu/2010/02/25/meg_mindig_hatalom_az_informacio

Hogyan használhatja ki optimálisan egy közösségi szemléletű magyar kormány a gazdaságpolitikai mozgásterét? Az alábbiakban olyan játékelméleti modellt vázolok fel, amely több ciklust fog át, nem feltételezi az egymást váltó kormányok együttműködését, sem a választók érdektudatos viselkedését. A modellből a hétköznapi logikának ellentmondó stratégiai következtetések vezethetők le.

Tegyük fel, hogy x kormány közösségi érdekeket figyelembe véve kormányoz, y kormány pedig döntően a saját zsebére játszik... Teljes:

Drámai hungaro-pszicho-thriller meglepő fordulatokkal

Bogár László "Van kiút" című rövid tanulmánya, vagy inkább a magyar jövőért aggódó kiáltványa került hozzám, feltétlenül érdemes elolvasni. Számos megállapítása rávilágít mai állapotainkra, s egyben arra is, miért nem találjuk magunkon a sokak által bölcsek köveként keresett nemzet-/jövőmentő münchauseni fogást, és miért maradunk - Adyt a köreinkben szokásos diszlexiával olvasva - nemesért síró bús, bocskoros nép.

Bogár úr Trianonnal és gróf Apponyi Alberttel indít... Teljes: kozugyek.blog.hu/2010/02/21/egy_elmaradt_kasszasiker_anatomiaja

Felemás tapasztalatokat szereztem a Lehet Más a Politika Pártnak ajánlószelvényeket gyűjtve: telefonon felhívott ismerőseim mintegy harmada adta oda a céduláját, holott nem egyértelmű, hogy az LMP-re szavaznak. Alighanem a személyes kapcsolatunkat értékelték ezzel a gesztussal. Becsengettem néhány közeli szomszédhoz... Teljes: kozugyek.blog.hu/2010/02/20/vive_la_resistance_passive

Lidérces und nonszensz agri cool túra

Igricin roma termelőszövetkezetet hoztunk létre - dicsekszik az LMP szórólapja, a közismerten mélyszegény Pasarét jelöltje pedig leszögezi, hogy a roma kultúrához való gyakorlati hozzáértését egy sikerrel megvalósított uborkaprogram szavatolja. Persze, az én világgazdasági guruságomat meg egy "az alkotmányos szentkoronatan kandidátusa" feliratú oklevél garantálja, melyet a makaó nevű kártyajáték keretében szereztem bizonyos Dr. Popovics nyugalmazott ellentengernagytól egy Rangoon felé tartó gőzkenu fedélzetén - tessék?! na, de komolyan. Kifejtem... Teljes: kozugyek.blog.hu/2010/02/20/liderces

Mindaz, amit tudni akartál a kopogtatócéduláról, de sosem merted megkérdezni

Mi a kopogtatócédula (kc), hivatalos nevén ajánlószelvény?
- A választási értesítő levélben kiküldött kitöltendő cetli, amivel valamelyik párt helybeli jelöltjét támogathatod.

Szóval hol van ez az izé... ajánlószelvény?... Teljes: kozugyek.blog.hu/2010/02/20/kc_gyik_mindaz_amit_tudni_akartal_a_kopogtatocedularol_de_sosem_merted_megkerdezni

Mindennapos beszélgetéseim során egyre többen mondják morogva, búsan, ingerülten vagy épp kárörömmel, hogy ők bizony nem mennek el szavazni. Indokként arra hivatkoznak, hogy már minden pártban csalódtak, a politikusok mind gazemberek, már a politika szó hallatán is hányingerük támad. Megkísérlem számba venni, fúj, nem! inkább vegyelemezni, hány ingerük is támadhat... Teljes: kozugyek.blog.hu/2010/02/20/mire_szavaz_aki_nem_szavaz

Ha valaki magára ismert a korábbi "Kire szavaz, aki nem szavaz?" fejtegetésemben említett "A táborvezetőnek mindig igaza van" kategória leírásából, és azóta hamuval hintett üstökével veri lelkiismeret-furdalás apasztotta mellkasát, sietnék megvigasztalni: egyáltalán nincs kockafeje... Teljes szöveg: kozugyek.blog.hu/2010/02/20/a_taborvezetonek_meg_mindig_igaza_van

Lépjünk fel radikálisan a szélsőségek ellen, tüntessük el a demokráciából az egyre népszerűbb Jobbikot, rekesszük ki a kirekesztőket - ja, és küzdjünk fegyverrel a békéért. Felületes pillantásra értelmesnek tűnő, valójában alapvető fogalmi ellentmondásokkal terhelt ötletekben tobzódik a közélet baloldala. A magyar (és a nemzetközi) baloldal paradigmája szerint a fasizmus volt az ősbűn... Teljes: kozugyek.blog.hu/2010/02/20/kozossegi_pragmatizmus_kontra_antifasizmus

Aki azt gondolja, hogy a demokratikus közélet és a magánboldogság előfeltétele a fasizmus hagyományos és megújuló formái elleni küzdelem, az remélhetőleg tudja a választ az alábbi kérdésekre.
1. Mi a fasizmus?
2. Mitől működött a II. világháború előtt és alatt?
3. Mitől újul ki rendszeresen?... Teljes: kozugyek.blog.hu/2010/02/20/adalekok_a_fasizmus_termeszetrajzahoz